1. fejezet ♡
Életem legjava egy napsütéses februári napon vette kezdetét, amikor a kezemben tarthattam a várva várt bizonyítványomat a szempillaépítő szakmámról. Ez egy olyan szakma, ami nagyon közel áll hozzám, hiszen mindig is érdekelt a szépségipar. Voltak olyan gondolataim emellett, hogy kozmetikus leszek, pedig a szüleim legnagyobb vágya az volt, hogy közgazdász végzettségem lesz. Az őseim munkamániások, maximalisták és ambíciókkal teli emberek. Azt hiszem, hogy én pont az ellentétük vagyok. Szeretném kiélvezni az életet, mégis mostanság azt érzem, hogy legalább tíz macskával fogok élni abban a faluban, ahol születésem óta élek a szüleimmel. A semmit érő és unalmas napjaimat megbolondította az, hogy járhattam erre a tanfolyamra. Azt csináltam, amit igazán szeretek, miközben minden apró részletét megtanultam a szempillaépítésnek. És most a kezemben tarthatom ennek tanúsítványát.
Miután vége lett a vizsgának, az első dolgom volt, hogy felhívjam a legjobb barátnőimet, Zoét és Arianát, hogy elújságoljam nekik, hogy sikerült, mégpedig kiválóra. Nálam nem mindennapi jelenség a sikerélmény. Boldogan szálltam be az autómba, majd hazaindultam. Útközben sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Talán tényleg jelentkeznem kellene egyetemre? Engem rohadtul nem érdekel a felsőoktatás, a közgazdaság meg végképp hidegen hagy. Anyám szerint majd megbánom úgyis, ha nem tanulok tovább. Idáig sem tettem, és semmi károm nem származott belőle. Egyke gyereknek születtem, nincs más, akit kioktassanak a szüleim, így mindig én vagyok a soros.
Milyen pofátlan vagyok, be sem mutatkoztam Nektek!
Lottinak hívnak, december 23-án töltöttem a huszonkettőt. Unalmas falusi lány vagyok: nem járok bulizni, nem szoktam fiúkra vadászni és még szilveszterkor sem fogyasztok alkoholt. Egy rossz szokásom viszont van a negatív gondolatokon kívül, évek óta töretlenül dohányzom. Teljesen átlagos vagyok, hosszú, szőkés–barna hajjal, szürkéskék szemekkel, nagy fogakkal, tetoválásokkal és egy orrpiercinggel. Volt egy két centis fültágítóm is, amit már évekkel ezelőtt kivettem, de persze, a helye, nagyon látszik még. Az érettségi után elvégeztem egy angol alap, majd középfokú nyelvvizsgát adó tanfolyamot is. A szabadidőmben oroszt tanulok, dalokat írok vagy épp a barátnőimmel lógok valamelyik közeli városban.
Nos, ott tartottam, hogy elindultam hazafelé. Hallgattam a zenét az autóban, szépen, nyugodtan haladtam. Körülbelül harmincöt perc alatt haza is értem. A szüleim természetesen nem voltak még itthon, folyamatosan dolgoznak. Mondhatni, ritkán találkozunk. Teljesen mindegy, mit csinálok, mert ők addig nem lesznek rám büszkék, míg nem leszek az ország miniszterelnöke. Az pedig nem leszek, tehát elkönyveltem magamnak, hogy megmosolyogják, de különösképp nem örülnek annak, aminek én. Jó egzisztenciával rendelkező családból származom. Az unokatestvéreim egyetemisták, valóban okosak. Talán kicsit kilógom a sorból, de nem bánom. Minden téren kilógok a sorból, abszolút nem illek bele a családi idillbe. Ne tudjátok meg, hogy milyen pipák voltak a szüleim, amikor meglátták a rengeteg tetoválást a testem különböző részein. Egyből letámadtak, hogy miért erre költöm azt a pénzt, amit ők hatalmas kínok árán kerestek meg. Világvége hangulat szokott nálunk lenni, amikor beállítok egy-egy új remekművel a bőrömön. Bízom benne, hogy útközben jobban meg fogjátok ismerni apát és anyát, az én szeretett szüleimet.
Mentálisan egyébként is tök fáradt voltam, ezért kicsit elszunyókáltam. Hallottam, hogy megérkeztek anyáék, de nem keltem fel. Sajnos én ilyen rossz alvó vagyok. Bármilyen zajra képes vagyok felébredni, nemhogy arra, hogy anyám dühösen vágta be a bejárati ajtót. Addig-addig füleltem, míg azt nem hallottam, hogy valaki meghalt. Elkezdett furdalni a kíváncsiság, ezért kiosontam a szobából. Anya az ebédlőasztalnál ült megrogyva, közben pedig keservesen sírt. Annyira erős nő, szinte még sosem láttam sírni. Egy pillanatra még meg is sajnáltam. Közelebb léptem hozzájuk, és halkan köszöntem nekik. Egyikük sem reagált, ezért odasúgtam apának, hogy:
– Mi a baj?
– Meghalt a nagyi – válaszolta szomorúan, könnyekkel küszködve.
Egyszerűen nem akartam hinni a füleimnek. Csak pislogtam. A nagymamám egy igazi tündér volt, akivel végtelenül imádtuk egymást. Sűrűn jártunk hozzá, rengeteg nyarat töltöttem nála, a fővárosban. A ledöbbentségtől meg sem tudtam szólalni, ezért finoman megöleltem anyát, majd visszakullogtam a szobámba. Kétségbeesetten huppantam le az ágyra. A kezeim remegni kezdtek, csak néztem ki a fejemből, miközben könnyek lepték el a szememet, majd az egész arcomat. Egy világ tört össze bennem. Hirtelen olyan üres lettem, hogy megmozdulni sem tudtam. Ültem az ágyon mozdulatlanul, a megállíthatatlan sós könnyek már szinte marták az arcomat. Legalább egy óra elteltével sikerült erőt vennem magamon, és írtam egy SMS-t Zoénak, hogy találkozzunk a falu központjában lévő parkban. Kisunnyogtam a szobából, nehogy a szüleim észrevegyenek. Nem akartam őket megzavarni. Bevonultak már a hálószobájukba, így csak anya halk pityergését hallottam.
A könnyeimtől szinte alig láttam a járdát. Majdnem kibicsaklott a bokám, ahogy siettem. Szerencsém, hogy születésem óta ebben a faluban élek, ezért már rutinból közlekedtem. A hűvös szél nem könnyített a helyzetemen, de siettem, ahogy tudtam. A futásomtól zengett a térkő, amikor a parkba értem. A barátnőmet sehol sem láttam, ezért a hideg ellenére leültem az egyik padra. Elszívtam egy cigit, míg várakoztam. Aztán még egyet, és amire Zoét megláttam közeledni, már a harmadik szál lógott a számban.
– Lotti – halkult el, ahogy leült mellém. Nem szóltam egy árva szót sem, inkább szorosan a nyakába borultam. Percekig hisztérikusan tomboltam, mire Zoé ezredik kérdésére válaszra nyitottam a számat.
– Meghalt a nagyi – bömböltem. Nem érdekelt, hogy ki hallja, hogy ki nézi végig a szenvedésem. Semmi sem érdekelt abban a több, mint negyedórában, míg a barátnőmet ölelve bőgtem. Konkrétan semmi pontosat nem tudtam a haláláról, de nem is akartam. Nem bírtam felfogni, hogy az én szeretett nagymamám itt hagyott bennünket. Arról nem is beszélve, hogy a lelki szemeim előtt láttam, ahogy anya és a nővére veszekednek a vagyonon. Ilyenkor gyűlik össze a család igazán, ilyenkor adják ki a bennük rejlő indulatokat, főleg, ha pénzről van szó. A hátam közepére nem kívántam a keresztanyámat és a családját. A barátnőm szinte velem sírt, miközben halkan kántálta, hogy:
– Végig melletted leszek. Mindig melletted leszek.
Órákat töltöttünk a parkban. Már teljesen besötétedett és a ruha is ránk fagyott, mikor Zoé megkérdezte, hogy elindulunk-e. Határozottan bólintottam, és remegő lábakkal felálltam a padról. Egészen hazáig meséltem a történeteket, melyeket a barátnőim már milliószor hallottak. Mind-mind a világ legjobb nagymamájáról szóltak. Nehéz volt a búcsú, és hiába kérleltem, hogy jöjjön be egy kicsit, melegedjen át, Zoé tiltakozott. Azt hajtogatta, hogy most semmiképp sem akar zavarni, holott pontosan tudja, hogy ő sosem zavar. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, miután a legnagyobb támaszom egyre távolodott a sötét utcában. Egy ideig a kapuból sírva figyeltem minden léptét. A házban síri csend uralkodott. Az első utam a konyhába vezetett, de ott sem találtam senkit. Még vacsora sem volt, nem mintha éhes lettem volna. Az agyam a nagymamámon járt, akitől még el sem tudtam búcsúzni. Talán ő volt az egyetlen ember a családból, aki megértett engem. Szoros volt a kapcsolatunk, hetente minimum egyszer beszéltünk telefonon. Mindig mondtam neki, hogy vegyen egy IPhone-t, mert akkor tudnánk FaceTime-on is beszélni, de az istenért nem tudtam rávenni. Szinte minden őrültségre kapható volt, ám a régi nyomógombos telefonjától nem akart megválni. Annyira jó volt nála lenni kiskoromban, aztán tiniként is. Jókat főzött, vásárolgattunk, sétáltunk, és szinte minden évben elvitt az állatkertbe. Akkor ugyan untam már, de visszagondolva, bárcsak elmehetnék vele újra.
Egy percet sem aludtam. Mély levegőt vettem, majd összekészülődtem. Anya bekopogott a fürdőbe, mikor épp a fogamat mostam.
– Nemsokára indulunk – mondta szomorú hangvételben. Szerintem ő sem aludt az éjjel, nagyon kialvatlannak tűnt. Amire én elkészültem, a szüleim már az autóban ültek. Apa ezerrel nyomatta a fűtést, ugyanis odakint repkedtek a mínuszok.
Másfél óra elteltével szálltunk ki a mama villája előtt. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak azt hallgattuk, ahogy anya sírdogál. Az én szememből már egy könnycsepp sem csordult ki. Miközben átsétáltunk az úttesten, elszívtam egy rosszul eső cigarettát. Apa egy megvető pillantást vetett rám. Utálják, hogy dohányzom. Rengeteg emlék tört fel bennem, ahogy a kertbe léptünk. A gyomrom fel-alá liftezett, majdnem kidobtam a taccsot. Anya félve nyúlt a kilincs felé. Az ajtót már előttünk kinyitotta valaki, feltehetően a keresztanyámék nyüzsögnek a házban. Elénk tárult a hatalmas hall, ahol minden érintetlen volt. Felmentünk az emeletre. Pár perc után anya nekiállt keresgélni. Zavartan járkált a hatalmas nappaliban, majd a nagyi hálószobájában az ágyra rogyott kezében egy papírral. Megtalálta a papírra vetett végrendeletet, ami teljesen jogerős és hivatalos volt. Az arcát kémleltem, valamint a régi fényképeket. Tele volt a szekrénye olyan fotókkal, amiken én vagyok a főszerepben. Meg is mosolyogtam néhányat, annyira jólesett viszontlátni, hogy milyen boldog voltam. A semmiből a keresztanyám robogott be a szobába, és leült anyám mellé. Nem is köszöntem neki. A szemem sarkából néztem, ahogy Anita kitépi anyám kezéből a papírokat. Egyik pillanatról a másikra az arca eltorzult.
– Lotti? Pont ő? – kérdezte feldúlva. Másodpercekig a saját nevem csengett a fülemben, szinte észre sem vettem, hogy az unokatestvéreim és az apjuk is anyám köré gyűltek.
– Komolyan? A te lányod örökölt mindent? – ordította hisztérikusan. – Nézz már rá, mindent elherdál egy pillanat alatt!
A szívem azonnal kihagyott két ütemet. A hátam mögött apa jelent meg, szorosan a vállamra tette a kezét. Felváltva bámultam Anitát és anyámat. Könnyekkel a szememben rohantam ki az erkélyre. Percekig zokogtam. Anya magas sarkújának kopogására lettem figyelmes. Szorosan mellém állt, és megfogta a kezemet.
– Drágám! Azt hiszem, a nagyi mindenét rád hagyta. Azt akarja, hogy valósítsd meg az álmaidat – nyögte be könnyes szemekkel. – Szeretném, ha nem okoznál neki csalódást – simított végig a kipirosodott arcomon. Köpni-nyelni nem tudtam. Erre mit lehet mondani? Hihetetlenül jólesett, hogy a nagymamám rám gondolt. Tudta, hogy még nem találtam meg a helyemet ebben a szörnyű világban. Odabent dúltak az indulatok. Anita fennhangon kiabált, nem akarta elfogadni, hogy ez a végrendelet jogerős és megváltoztathatatlan. Természetesen még aznap el kellett mennünk az ügyvédhez, aki ezt jóváhagyta. Az ügyvéd kedvesen, ám határozottan és világosan elmondta, hogy a nagymama egyedül engem jelölt ki örökösének. Nem tudtam eldönteni, hogy a keresztanyám vagy pedig a férje mérgesebb. Undorító férgek, őket csak a vagyon érdekli. Mi nem úszunk a pénzben velük ellentétben. Mihez kezdtek volna ezzel a több tízmillió forinttal? Vettek volna egy újabb luxusautót? A két testvér haragban vált el, ezért anya magára vállalta a temetés minden költségét, cserébe kikötötte, hogy a nagyit a szülőfalujába fogják örök nyugalomba helyezni. Anita húzta a száját, végül beleegyezett, hogy a lakóhelyünkre temessék.
Túl hamar jött el a temetés napja. A nagymamám ebből a kis faluból származott, itt is lesz eltemetve. Ő is így akarta volna, hiszen fiatalkorában nagyon szeretett itt élni. Szívesen látogatott el hozzánk, viszont hiába kérleltük, nem adta költözésre a fejét. Nagyon rosszul voltam, nem is aludtam az éjjel. Sőt, napok óta nem alszom. Nem tudom elengedni a nagymamámat. Vele mindent meg tudtam beszélni. Vele, és nem az anyámmal beszéltem meg azt is, mikor voltam először fiúval. Végtelenül laza és jó fej volt, mert még ki is nevetett, amiért nem úgy jött össze a bűvös első alkalom, ahogy szerettem volna. Mindent neki mondtam el. Ő volt az egyetlen ember a családból, akit megértett. És ő volt az egyetlen, aki hitt bennem. Hitte, hogy majd én is viszem valamire az életben. A nagyi egy percig nem gondolt arra, hogy én elherdálom az örökölt vagyont. Ő pontosan tudta, hogy az álmaimat fogom ebből a rengeteg pénzből megvalósítani. Hihetetlen. Ez az egész hihetetlen.
A temetés szörnyű volt. Nem akartam, hogy eljöjjön ez a nap. Felfoghatatlan, hogy soha többé nem láthatom, hogy nem köszönhetem meg neki a sok jót, amit kaptam. Tudtam, hogy a nagyi számára az a legfontosabb, hogy én boldog legyek, és boldogan gondoljak vissza azokra a csodálatos napokra, melyeket együtt tölthettünk. Természetesen hozzánk jöttek be a rokonok temetés után. Nem tudtam, és nem is akartam a rokonaimmal foglalkozni, főleg úgy, hogy szinte senkit sem ismertem. A halotti tortól pedig egyenesen a hányinger kerülgetett. Nem vagyok retardált, értem én, hogy sok rokon tök messziről jön, meg kell őket vendégelni, de nekem ez abszurd, egyenesen groteszk. Mivel nem voltam rájuk kíváncsi, és éhes sem voltam, nem maradtam köztük. Aki ebben a helyzetben képes enni, az egy vadállat, és félek tőle. Keresztanyám abban a pár percben, míg levettem a kabátomat és a bakancsomat, szinte megölt a szemével. Valahogy semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy végre kialudjam magam egy kiadós sírás után. Nehezen, de végül eltávozott mindenki.
Aludtam pár percet, majd másnap iszonyat rosszul keltem. Annyira, de annyira üresnek éreztem magam. Nem tudtam, és akartam még mindig felfogni, hogy elment, hogy itt hagyott minket. Mihez kezdek nélküle?
Délután összeszedtem magam. Erőt vettem magamon, és felhívtam a legjobb barátnőimet. Nagyjából egy óra múlva már a parkban találkoztam Zoéval és Arianával. Tegnap ők is részt vettek a temetésen, ami nagyon jól esett. Olyan jó, hogy ők ketten mellettem állnak, akármi van. Igazi barátok. Mindkettőjüket az óvodában ismertem meg, és azóta is jóban-rosszban számíthatunk egymásra. Bármit elmondhatok nekik, még akár a legszégyenteljesebb dolgaimat is. Náluk jobb barátokat nem is kívánhatnék. Beszélgettünk, cigiztünk. Én egymás után hármat is elszívtam megint. Rettentően rosszul éreztem magam. Folyton könnyek szöktek a szemembe, nem telt el egyetlen egy perc sem úgy, hogy ne gondoltam volna a nagyimra. Arinak egyszer csak megszólalt a telefonja. Egy teljesen ismeretlen számról hívták, ezért félve vette fel. Mindkét keze iszonyatosan remegett, amikor a füléhez emelte a telefonját. Hosszas beszélgetés után mosolygós arccal köszönt el az illetőtől. Tűkön ülve vártuk, hogy közölje a legújabb híreket. A zsigereimben éreztem, hogy a németországi munka miatt keresték, amire egy hónapja jelentkezett. Ariana az anyukájával és a nevelőapjával Németországba költözött óvoda után. Életem egyik legrosszabb időszaka volt, de rengeteget leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. Harmadik osztályosok voltunk, amikor hazaköltöztek végleg. Nem akartam elhinni, hogy három év után újra láthatom. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, pont úgy, mint régen. A cég igazgatója telefonált, hogy nagyon szimpatikussá vált az önéletrajza alapján, sokra értékelik, hogy jól beszél németül, tehát felvételt nyert, és idegenvezetőként dolgozhat. Ariana számára ez egy akkora lehetőségnek bizonyult, hogy hiába érintette először rosszul, nem utasíthatta vissza az ajánlatot. Egy ilyen nagyszerű lehetőség nem biztos, hogy újra meg fog adódni az életében, pontosan ezért ki kell használnia. Nekem ilyen lehetőségek nem pottyannak az ölembe, de miért is pottyannának? A szerencsétlenség szó szinonimája lehetne akár a Lotti is. Természetesen bátorítottuk, hogy menjen, ezt most nem szalaszthatja el. A sírás kerülgetett újra. Ezúttal az egyik legjobb barátnőm miatt, aki igencsak messze kerül tőlem. Déjà vu érzésem támadt. Arianának megadatott, amire régóta vágyott, én viszont céltalan maradtam. Zoé cukrászként végzett a közép suliban. Minden álma, hogy nyithasson egy jól menő cukrászdát valahol. Persze nem itt a faluban, itt az sem működne, nemhogy az én szempillás bizniszem. Ezeket a gondolatokat általában hamar el szoktuk engedni, mert amíg itt élünk, addig felesleges álmokat dédelgetni. Ebből az Isten háta mögötti településről még dolgozni sem tud eljárni az ember, egy saját vállalkozást üzemeltetni pedig egyenesen lehetetlen lenne.
Eltelt egy kis idő, mire átutalták a pénzt a számlámra. Nem akartam elhinni, hogy ez a tömérdek pénz mind az enyém. Csak az enyém. Bele se mertem gondolni, hogy ebből az összegből akár Budapesten is vehetnék egy szép, nagy lakást. Egyből telefonálnom kellett a csajoknak, át kellett adnom nekik az új információkat. Zoé alapból egy nagyon energikus, oroszlántípus, szóval hirtelen felindulásból, szinte meggondolatlanul rávágta, hogy kiveszi a bankból megtakarított pénzét, és keresünk egy lakást a nagyvárosban. A szülei kiskora óta gyűjtötték neki a bankban a pénzt. Gyönyörű összeg gyűlt össze a bankszámláján. Tizennyolc éves korában ki tudta volna venni, de nem tette. Ő türelmesen várt eddig a percig. Zoé egy rohadt boszorkány. Vagy honnan tudta, hogy erre most lesz szüksége? Erre nincs magyarázat. Irány a főváros!
Ari nem tudott átjönni hozzám, mert elkezdett bepakolni a bőröndjeibe, valamint egész nap intézte az utazással kapcsolatos ügyeket. Zoé viszont nagy lendülettel jött. Berobogott a szobámba, majd azonnal a kezébe vette a laptopomat. A Google keresőt hívta segítségül, és kitartóan keresgélni kezdett. Számtalan lakás hirdetését megnéztük közelebbről, osztottunk–szoroztunk, kalkuláltunk, ám álmaink lakása nem jött szembe velünk. Már este nyolc is elmúlt, amikor Zoé boldogan felkiáltott. Éppen az ágyamban fetrengtem, és képeket néztem a telefonomban a nagyiról.
– Lottesz, gyere ide!
– Találtál valamit? – kérdeztem boldogan.
Úgy tűnt, hogy hosszas keresgélés után Zoé rálelt arra a lakásra, amit mintha nekünk építettek volna: három hatalmas szoba, az egyikből nyílik egy picike pluszban, hatalmas konyha, amely egybe van nyitva a nappalival, nagy fürdőszoba, előszoba és egy helyiség, ami tökéletesen megfelelő lenne szépségszalonnak. Utánanéztünk a környéknek is, ami szinte tökéletesnek bizonyult.
– Hívjuk fel a tulajt! – mondta sikoltozva.
– Zoé, este nyolc is elmúlt már. Holnap reggel felhívjuk.
– Fel kéne hívnom anyámat, hogy ma nálad alszom – röhögött.
Alig bírtunk aludni az izgatottságtól. Egész éjjel csacsogtunk. Mindketten boldognak éreztük magunkat. Olyan ritkán fordul velem elő a sikerélmény, a boldogságérzet, hogy nem is akartam elhinni, hogy mindez velem történik. Talán ez az első lépés a nagybetűs ÉLET felé?
Korán felkeltünk, hogy időben felkereshessük a tulajdonost. Néhány másodpercig pityegett a vonal, majd fel is vette. Hamar dűlőre jutottunk, megbeszéltünk vele egy időpontot késő délutánra.
– Oké, és hogyan fogunk eljutni Budapestre? – nevettem keservesen.
– Majd én vezetek – mondta, miközben a szemeit forgatta.
A lakótelep egy csendes kerületben, nyugodt környéken helyezkedett el, közel mindenhez. A háztömb elé érve észrevettük a tulajt. Már nagyon várt minket. Egy kedves középkorú hölgy volt, aki egy ideig itt élt a párjával, ám mivel útjaik kettéváltak, úgy döntött, hogy eladja a nemrégiben felújított lakást. Első benyomásra szimpatikusnak tűnhettünk neki. Vagy vakmerőnek és felelőtlennek? Ezt már sosem fogjuk megtudni. Másodpercek alatt felértünk a negyedik emeletre. A tizenhatos számú ajtó mögött rejlett a jövőnk. A hölgy kinyitotta az ajtót, aztán betessékelt minket. Elképedve álltunk meg az előszobában.
– Nem jöttök beljebb? – mosolygott ránk.
Alaposan felderítettük a terepet, minden apró szegletét megvizsgáltuk a lakásnak. Próbáltam titkolni az izgatottságomat, de olykor-olykor kicsúszott belőlem egy csodálkozó sóhaj. Zoéval egymásra néztünk, mire ő határozottan megállt a tulaj előtt, majd azt mondta:
– Szeretnénk a lakást. Beszéljünk meg egy újabb időpontot, amikor találkozhatnánk az ügyvédnél. Az előleget most át is adhatom?
– Arra semmi szükség, lányok – közölte kedvesen, közben pedig le sem lehetett törölni az arcáról a mosolyt.
A találkozó viszonylag hamar véget ért. Nem volt kedvünk azonnal hazaindulni, ezért gyalog bejártuk a lakótelep környékét. Baromi szimpatikus volt az egész övezet. Különösképpen tetszett a háztól pár percre elhelyezkedő rendezett kis park, valamint az, hogy szinte minden nagyobb bevásároló központ ennyire közel esett hozzánk. Beültünk az autóba, és egyszerre kezdtünk el sikongatni az örömtől. A lakóövezeten túl, egy kisebb utcában megláttunk egy nagy, cukrászdának látszó épületet KIADÓ felirattal. Hatalmas piros betűkkel állt rajta, így képtelenség lett volna nem észrevenni. Leparkoltunk, majd oda is siettünk, hogy Zoé jobban szemügyre tudja venni az épületet. Egy kis papír volt kiragasztva az ajtóra, amin vélhetően a tulajdonos telefonszáma szerepelt. A barátnőm rögtön lefotózta, majd ecsetelni kezdte, hogy miért is lenne a számára olyan jó, ha kibérelhetné. Egyet kellett vele értenem, nagyon tetszett az ötlete.
– Gondold el, hogy ezt az épületet én fogom bérelni, és egy rendkívül szép cukrászdának fogom berendezni – vigyorgott.
– Már el is képzeltem – gondolkodtam el.
Mivel beesteledett, nem akarta zavarni a szám tulajdonosát, pedig csillapíthatatlanul izgatottá vált. Remegő kézzel nyúlt a kormány felé.
Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, megálltunk egy McDonald's étteremnél. Mindegyikőnk nagyon éhes volt, úgyhogy berohantunk kajálni. Elcsacsogtuk egymásnak a terveinket, szinte már teljesen beleéltük magunkat a jövőnkbe. Váratlanul rezegni kezdett a telefonom az asztalon. Anya keresett.
– Drágám, mikor érsz haza? Már rég kihűlt a vacsora.
– Ööö – dadogtam. – Nagyjából egy óra múlva már otthon is leszek, ne aggódj – közöltem bizonytalan hangnemben. Nem mondtam meg neki, hogy épp egy csomó egészségtelen kaját tolok magamba. Utálja, ha gyors ételeket eszem.
Szerencsére, amire hazaértem, már mindketten lefeküdtek aludni. Nem is tudom, mivel magyaráztam volna, hogy egész nap csavarogtam. Boldogan huppantam le az ágyamra. Gondtalannak és legyőzhetetlennek éreztem magam.
A következő pár napban mást sem csináltunk, csak tervezgettünk. Anyámnak egy szót sem szóltam a terveimről. Zoé szerencsés, ő mindent meg tud beszélni a szüleivel. Az irigység felemészt, ha arra gondolok, hogy az ő ősei milyen lazán fogadták, hogy a lányuk elköltözik otthonról.
Mivel a vasárnapjaim általában dögunalmasak, ezért elmentem vásárolni anyámmal. Rohadtul utálok vele bárhová is menni, de a kényszer nagyúr. A parkolóban összefutottunk Zoé anyukájával, aki egyedül indult bevásárló körútra.
– Anikó, Lotti! Sziasztok! – kiáltotta, miközben szinte hadonászott mindkét kezével.
– Kata! – mosolygott melegszívűen anyám.
Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, mert Kata anyámra zúdított mindent. Elárulta az összes tervünket. Majdnem elsüllyedtem a föld alá, mivel én csak akkor akartam elmondani a szüleimnek a költözést, amikor már minden százszázalékos. Anyám kivételesen jó fej volt, mert úgy tett, mintha ezeket a dolgokat ő is tudná, és még örülne is neki, hogy elhúzunk a fővárosba. Zoé anyukája hatalmas léptekkel ment tovább a dolgára, én meg már előre fogtam a fejem. Tudtam, hogy kegyetlenül le fog cseszni.
– Hatalmasat csalódtam benned – kezdte.
– Anya, úgyis elmondtam volna, ha már minden elrendeződött. Vegyük úgy, hogy még semmi sem biztos – magyarázkodtam.
– Örülök, hogy velem semmit nem osztasz meg. Tudod, nem is érdekel már, hogy az apró-cseprő dolgaidról nem beszélsz, de Lotti, te eltitkoltad előlem, hogy el akarsz költözni. Ha velem ilyen ellenséges vagy, legalább apádnak elmondhattad volna.
– Nem vagyok veled ellenséges.
– De, és fogalmam sincs, hogy hogyan gondoltad ezt az egészet. Egyáltalán nem vagy talpraesett, nem vagy még kellőképp életrevaló ahhoz, hogy egyedül élj.
– Zoéval fogok lakni, és nem pedig egyedül – forgattam a szemeim. Valahol igaza volt. Nem vagyok talpraesett. Próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Egyértelműen láttam rajta, hogy megint nem akarja elfogadni a döntésemet. Annyira, de annyira jó lenne, ha az én szüleim is támogatnának végre valamiben. Örülniük kéne, hogy a saját sarkamra szeretnék állni, és kipróbálni, milyen az, ha a magam ura lehetek. Igaz, eddig is az voltam, nem sokat törődtem a véleményükkel. Meghallgattam a szentbeszédet, nem tehettem mást, aztán segítettem neki kipakolni az autóból. Mindig muszáj eszembe juttatnia, hogy mennyit köszönhetek nekik, hogy nekem a gyermekkorom is olyan volt, akár egy álom, és a mai napig kérhetek bármit, azt úgyis megkapom. Ha autó kellett, autót kaptam, ha fizetniük kellett a tanfolyamot, kifizették. Persze hálás vagyok, hogy sosem kellett nélkülöznöm, de azért a kellő szeretetet és a törődést sosem kaptam meg tőlük. Alig volt rám idejük. Szerintem én egy balszerencse eredménye vagyok huszonkét évvel ezelőttről. Nem is csodálom, hogy nem született testvérem. A szüleimnek saját magukra nincs idejük, nemhogy egymásra. Gyanítom, a házaséletük sem tetőzik.
Hamar eljött a nagy nap: elindultunk, hogy egyeztessünk az ügyvéddel, valamint a kiadó épület tulajdonosával is megejtsük a találkozót. Sokkal előbb pattantunk be az autóba, hiszen megbeszéltük, hogy reggelizünk valamit egy étteremben. Végül a kedvenc gyorséttermünkben kötöttünk ki újra. Beültünk a legközelebbi étterembe, aztán hamar tovább is álltunk. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor mindketten aláírjuk az adásvételit, és végre a miénk lesz az álomlakás. Annyira izgatott voltam, mint még soha, majdnem elájultam. Sikerült megegyezni, mindent át tudunk beszélni a tulajjal, valamint a kedves ügyvédnővel is. Annyira boldogunk voltunk, mert az ex-tulajdonos egy kevéskét elengedett a vételárból. Látta rajtunk, hogy nagyon akarjuk ezt a lakást. Búcsúzáskor szerencsét kívánt nekünk a továbbiakhoz. Nem hiszem el! Ez nem is velem történik. Lett egy közös lakásom a fővárosban a legjobb barátnőmmel. Annyira vártam már, hogy valami végre összejöjjön az életemben. Azt hiszem, még pont időben történt valami. Valami, ami megváltoztatja az egész életemet. Nem csak maga a lakástól, hanem az egész várostól izgatott voltam. Felhívtuk Arianát, hogy mindenképp töltsön nálunk pár napot indulás előtt. Tetszett neki az ötlet, ugyanolyan boldog volt, mint mi. Zoé időközben felkereste telefonon a cukrászda jelenlegi tulajdonosát. Már a vonalban megegyeztek, de természetesen elmentünk, hogy megnézzük. Körbe-körbe járkáltunk az épületben. A barátnőm már mindent megtervezett a fejében. Megbeszélték a részleteket, és elindultunk haza. Ilyen boldog szerintem még ő sem volt soha. Egész úton tervezgettünk, álmodoztunk a jövőnkről.
Boldogan értem haza. Képtelen voltam titkolni az örömömet a szüleim előtt. Szerintetek mi volt az első? A lebaszás.
– Mik azok a papírok? Ugye nem vetted meg azt a lakást a nagyi pénzéből? – kérdezte anyám, miközben keservesen felnevetett.
– De, anyukám, megvettük. És lassan költözöm – feleltem morcosan.
– Drágám, biztos, hogy ez olyan jó ötlet? – egyből félreáll a szája. Pontosan jól tudta, hogy most nem viccelek.
– Biztos. Mi lenne, ha egyszer az életben bíznál bennem? Apa, te erre mit mondasz? – kacsintottam apára.
– Nekem mindegy. A te életed, azt csinálsz, amit akarsz. Igaz, már ott elrontottad az egészet, hogy az egyetem kapcsán nem hallgattál ránk. Mi mindig a legjobbat akartuk neked. Ezt nem veszed figyelembe? – kérdezte felháborodva apa.
– Természetesen de. Figyelembe vettem mindig. Mindenért hálás vagyok nektek, de most a saját utamat szeretném járni – feleltem határozottan.
– Na, igen… a saját utadat. Mondd, hányszor fogok én elutazni Budapestre egy héten, hogy kaját vigyek nektek? – kérdezte anyám, ezúttal gúnyosan nevetve.
– Egyszer sem, nagylány vagyok. A cipőmet is magam kötöm be – válaszoltam nevetve.
– Azt sem a megszokott módon – mondta apa, miközben felállt az asztaltól.
– Hagyjuk. Megszokhattam volna. Jó éjszakát! – Sértődötten elindultam a szobám felé.
Csodálatos terveim voltak, melyeket csodálatosan ki is tudok vitelezni, és a szüleim nem hisznek bennem. Egyáltalán nem bíznak az ötleteimben. És bennem sem.
A vizsgám óta eltelt három hónap. Ez a három hónap egyrészt kegyetlen volt, másrészt pedig feltöltődtem energiával. Hiányzik a nagymamám. Meg szeretném köszönni neki, hogy újra boldoggá tett. Tudom, hogy odafentről figyel engem, és vigyáz rám. Meg fogom mutatni a világnak, hogy mire vagyok képes, és talán még büszkék is lesznek rám az őseim.
Mivel bútorozottan jutottunk hozzá a lakáshoz, ezért semmi különöset nem vittünk magunkkal, csak a személyes holminkat, ruhákat és néhány használati eszközt. Alig másfél óra múlva már kulccsal a kezünkben álltunk a bejárati ajtó előtt.
– Csípj meg! – motyogtam vigyorogva.
Ahogy beléptünk a lakásba, belém hasított az az érzés, amit mindig is kerestem. Egyszerűen csak boldog voltam, ugrálni tudtam volna örömömben. Pár nap elteltével teljesen helyreállt a rend. Nagyon hamar megszoktuk az új helyzetet. Anyukám e pár nap alatt legalább negyvenszer felhívott. Örülök, hogy érdeklődik felőlem, de túlzásnak tartottam, hogy napjában négyszer felhív. Már csak dacból sem akartam keresni őt. Bármi is történjen, ura leszek a helyzetnek. Rengeteg dolog maradt, amit még el kell intézni, mi mégis úgy döntöttünk, hogy tartunk egy laza házavató bulit. Ariana félve tett fel egy fontos kérdést.
– Meghívhatom Alexet és néhány haverját?
– Persze, miért ne? Legyünk minél többen, én úgysem hívtam meg senkit – nevettem el magam.
Zoéval elmentünk bevásárolni a legközelebb eső bevásárlóközpontba. Feltankoltunk különböző piákból és alapanyagokból. Zoé úgy döntött, hogy előáll néhány egyszerűbb fogással és sütivel. A főzésben nem igazán tudtam neki segíteni. Őszintén megvallva, nem is nagyon próbálkoztam még vele. Ha valaha lesz egy férjem, akkor meg lesz mellettem lőve. Nem tudok főzni és vegetáriánus vagyok félig–meddig. Nem fogyasztom színhúst soha, viszont semmi pénzért nem hagynám ki a sajtburgert. Ebből adódóan képtelen lennék hozzáérni a nyers húshoz. A férfiak meg általában húsimádók, de azért reménykedem, hogy az én jövőbelim vegetáriánus lesz. Tehát a főzésben nem, viszont a sütésben segédkeztem. A barátnőm parancsára összeöntögettem a folyékony és a száraz alapanyagokat, kevergettem a pudingot, miközben főtt. Meg is lettem dicsérve.
Pillanatok alatt eljött az este. Kettőt pislogtunk, és már meg is érkezett pár vendég, akik Zoé jó ismerősei voltak. Ariana és az állítólagos haverjai még sehol sem voltak. Nem akarok bepasizni, de egy kicsit örültem volna, ha valami helyes fiúkat hoz magával. Rezgett a telefonom a hátsó zsebemben, a barátnőm keresett. Nem tudta, mit kell megnyomni a kaputelefonon. Nem is ő lenne, ha elsőre megjegyezte volna. Nevetve elmagyaráztam neki újra a pontos lépéseket. Pár perc múlva már az ajtón kopogtattak. Tudtam, hogy ismeri Alexet, de azzal nem voltam tisztában, hogy ennyire jóban vannak. Az ország nagy része nem kedveli ezt a srácot, ahogy én sem. A zenéjét egyáltalán nem csípem, és ő maga sem szimpatikus. Persze nem szabad a médiának mindent elhinni, ugyanis a cikkek fele kamu. Hatalmas vigyorral közeledett felém. Nyeltem egy nagyot, hiszen hirtelen a fejembe ütött a gondolat, hogy mégiscsak egy híres ember mászkál a nappalimban. Időközben sokat dumáltunk. Vele is és a haverjaival is. Tulajdonképpen jó volt a társaság, meglepően hamar feloldódtam, pedig eléggé szorongós típus vagyok. Hajnali kettő körül kettesben maradtam vele az erkélyen. Minél többet beszélgettünk, annál jobban meggyőztem magam arról, hogy Alexre sosem tudnék úgy tekinteni, mint egy férfira, aki bejön, és akivel el tudnék képzelni valamit. Pedig csapta a szelet, miközben elárulta, hogy már elég régóta párkapcsolatban él. A hűségében sem vagyok százszázalékos, de nyilvánvalóan nekem semmi közöm sincs az életéhez. Elszívtuk a cigit, aztán bementünk a többiekhez. Egy hangyányit kellemetlenül éreztem magam, amikor mindenki ránk szegezte a szemét. Előkaptam a telefonomat, hátha el tudom terelni a gondolataimat arról, hogy gáz vagyok. Jött egy értesítőm, miszerint Alex bekövetett az Instagramon. Rámosolyogtam, majd azonnal elfogadtam a követési szándékát.
A barátnőim részegek voltak, de szerencsére tudtak magukról, és jól érezték magukat. A többiek is iszogattak, kivéve engem. Én már megszoktam, hogy ital nélkül is jól tudom magamat érezni bármilyen buliban. A titkom egyszerűbb, mint gondolnátok. Csak magamat kell adnom, és máris legalább olyan jól érzem magam, mint a körülöttem lévők. Hajnali négykor mentek el a vendégek, Alex maradt egyedül. Azt mondta a haverjainak, hogy menjenek haza nélküle. Ariana és Zoé elhúztak aludni. Szó nélkül kettesben hagytak Alexszel. Utánuk is kiabáltam, hogy:
– Majd holnap ezért leszámolok veletek!
Hát, kettesben maradtunk. Olyan furán nézett rám, hogy a vérnyomásom az egekig szökött.
– Te nem vagy még álmos? – kérdeztem.
– De, az vagyok – válaszolta meglepően lágy hangon.
– Akkor miért nem mész haza?
– Mert nagyon részeg vagyok, és a többiek itt hagytak.
– Nem is tudom, ki mondta nekik, hogy nyugodtan lépjenek le – sóhajtottam. – Alex, hazavigyelek? Én nem ittam egy kortyot sem.
– Melyik a te szobád? – motyogta.
– Tessék?
– Melyik a te szobád? – ismételte.
– Amelyikbe nem ment be senki. Kizárásos alapon.
– Aludhatnánk együtt is.
– Te tényleg nagyon berúgtál. Na, gyere, hazaviszlek!
Több percnyi kérlelés után végre hajlandó volt beülni az autómba. Borzasztóan féltem vezetni a városban, pedig hajnalok hajnalán nem volt forgalom. Alex szinte feküdt az anyósülésen, úgy navigált. Kiderült, hogy elég közel lakunk egymáshoz, szóval ennyi erővel haza is sétálhatott volna.
– Búcsúcsók? – kérdezte komoly hangnemben.
– Aludd ki magad – mosolyogtam.
Azóta le sem tudom vakarni magamról. Nagyon jóba lettünk. A házavató óta többször összefutottunk, és egyszer még el is mentem velük bulizni. Alex teljesen másképp viselkedett a barátnője jelenlétében. Tudtam, éreztem, hogy nála a hűség nem játszik.
Mindeközben tökéletesen kialakult az életünk Zoéval. Mindketten megszereztük a szükséges engedélyeket ahhoz, hogy saját vállalkozásunk lehessen. Elmondhatatlanul boldog voltam. A maradék pénzből megvettem a bútorokat a szalonhoz, és az alapanyagokat a szempillázáshoz. Zoé pedig mindent sikeresen elrendezett a cukrászdájában. Nagyon sokat segítettem neki, például én voltam a dizájner az online felületek létrehozásánál és kezelésénél. Mondhatni, én voltam a marketinges. Eszméletlenül pompás lett a cukrászda honlapja és a közösségi oldala is.
Pár hét alatt Zoé üzlete egy igen menő, fiatalos hellyé nőtte ki magát a környéken. A szabadidőmben mindig a cukrászdában ücsörgök, és nem csak Zoé társasága miatt. Imádom a barátnőm keze alatt készült tortákat, sütiket és desszerteket.
Borzasztóan örültem, hogy végre a magam ura lehetek. Magam osztom be az időmet, annyi vendéget fogadok, amennyihez épp kedvem támad. Elkezdtem hirdetni magam az összes ismert közösségi oldalon, és egy pár embert már állandó vendégemnek tudhatok. Teljesen csendben zajlottak körülöttem az események. Úgy tűnt, mintha a fővárosban hamarabb mennének a dolgok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő alatt ennyi vendégem lesz, akik folyamatosan igénybe veszik a szolgáltatásomat.
Legnagyobb bánatunkra, iszonyatosan hamar eljött az a nap is, amikor Arianának el kellett indulnia, itt kellett hagynia minket. Elkísértük a reptérre, hogy még az utolsó percben is együtt legyünk. Mindketten vettünk neki egy-egy karkötőt, melyekről, ha rájuk néz, tudni fogja, hogy a barátaira mindig számíthat, bármi is történjen. Még szerencse, hogy ennyi lehetőség van az interneten, szinte mindig tudunk majd beszélni és videózni egymással. Nem sokkal később megérkezett a járat, így eljött az idő, hogy ő is elfoglalja a helyét. Elindult, majd könnyekkel küszködve kiabálta nekünk, hogy:
– Legyetek jók, szeretlek titeket!
Én is elsírtam magam, mert nagyon fog hiányozni. Úgy álltunk a repülőtéren, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. Azt éreztem, hogy az egyik felem szépen lassan megszűnik. Nagyon fog hiányozni.
Elment.
Miután vége lett a vizsgának, az első dolgom volt, hogy felhívjam a legjobb barátnőimet, Zoét és Arianát, hogy elújságoljam nekik, hogy sikerült, mégpedig kiválóra. Nálam nem mindennapi jelenség a sikerélmény. Boldogan szálltam be az autómba, majd hazaindultam. Útközben sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Talán tényleg jelentkeznem kellene egyetemre? Engem rohadtul nem érdekel a felsőoktatás, a közgazdaság meg végképp hidegen hagy. Anyám szerint majd megbánom úgyis, ha nem tanulok tovább. Idáig sem tettem, és semmi károm nem származott belőle. Egyke gyereknek születtem, nincs más, akit kioktassanak a szüleim, így mindig én vagyok a soros.
Milyen pofátlan vagyok, be sem mutatkoztam Nektek!
Lottinak hívnak, december 23-án töltöttem a huszonkettőt. Unalmas falusi lány vagyok: nem járok bulizni, nem szoktam fiúkra vadászni és még szilveszterkor sem fogyasztok alkoholt. Egy rossz szokásom viszont van a negatív gondolatokon kívül, évek óta töretlenül dohányzom. Teljesen átlagos vagyok, hosszú, szőkés–barna hajjal, szürkéskék szemekkel, nagy fogakkal, tetoválásokkal és egy orrpiercinggel. Volt egy két centis fültágítóm is, amit már évekkel ezelőtt kivettem, de persze, a helye, nagyon látszik még. Az érettségi után elvégeztem egy angol alap, majd középfokú nyelvvizsgát adó tanfolyamot is. A szabadidőmben oroszt tanulok, dalokat írok vagy épp a barátnőimmel lógok valamelyik közeli városban.
Nos, ott tartottam, hogy elindultam hazafelé. Hallgattam a zenét az autóban, szépen, nyugodtan haladtam. Körülbelül harmincöt perc alatt haza is értem. A szüleim természetesen nem voltak még itthon, folyamatosan dolgoznak. Mondhatni, ritkán találkozunk. Teljesen mindegy, mit csinálok, mert ők addig nem lesznek rám büszkék, míg nem leszek az ország miniszterelnöke. Az pedig nem leszek, tehát elkönyveltem magamnak, hogy megmosolyogják, de különösképp nem örülnek annak, aminek én. Jó egzisztenciával rendelkező családból származom. Az unokatestvéreim egyetemisták, valóban okosak. Talán kicsit kilógom a sorból, de nem bánom. Minden téren kilógok a sorból, abszolút nem illek bele a családi idillbe. Ne tudjátok meg, hogy milyen pipák voltak a szüleim, amikor meglátták a rengeteg tetoválást a testem különböző részein. Egyből letámadtak, hogy miért erre költöm azt a pénzt, amit ők hatalmas kínok árán kerestek meg. Világvége hangulat szokott nálunk lenni, amikor beállítok egy-egy új remekművel a bőrömön. Bízom benne, hogy útközben jobban meg fogjátok ismerni apát és anyát, az én szeretett szüleimet.
Mentálisan egyébként is tök fáradt voltam, ezért kicsit elszunyókáltam. Hallottam, hogy megérkeztek anyáék, de nem keltem fel. Sajnos én ilyen rossz alvó vagyok. Bármilyen zajra képes vagyok felébredni, nemhogy arra, hogy anyám dühösen vágta be a bejárati ajtót. Addig-addig füleltem, míg azt nem hallottam, hogy valaki meghalt. Elkezdett furdalni a kíváncsiság, ezért kiosontam a szobából. Anya az ebédlőasztalnál ült megrogyva, közben pedig keservesen sírt. Annyira erős nő, szinte még sosem láttam sírni. Egy pillanatra még meg is sajnáltam. Közelebb léptem hozzájuk, és halkan köszöntem nekik. Egyikük sem reagált, ezért odasúgtam apának, hogy:
– Mi a baj?
– Meghalt a nagyi – válaszolta szomorúan, könnyekkel küszködve.
Egyszerűen nem akartam hinni a füleimnek. Csak pislogtam. A nagymamám egy igazi tündér volt, akivel végtelenül imádtuk egymást. Sűrűn jártunk hozzá, rengeteg nyarat töltöttem nála, a fővárosban. A ledöbbentségtől meg sem tudtam szólalni, ezért finoman megöleltem anyát, majd visszakullogtam a szobámba. Kétségbeesetten huppantam le az ágyra. A kezeim remegni kezdtek, csak néztem ki a fejemből, miközben könnyek lepték el a szememet, majd az egész arcomat. Egy világ tört össze bennem. Hirtelen olyan üres lettem, hogy megmozdulni sem tudtam. Ültem az ágyon mozdulatlanul, a megállíthatatlan sós könnyek már szinte marták az arcomat. Legalább egy óra elteltével sikerült erőt vennem magamon, és írtam egy SMS-t Zoénak, hogy találkozzunk a falu központjában lévő parkban. Kisunnyogtam a szobából, nehogy a szüleim észrevegyenek. Nem akartam őket megzavarni. Bevonultak már a hálószobájukba, így csak anya halk pityergését hallottam.
A könnyeimtől szinte alig láttam a járdát. Majdnem kibicsaklott a bokám, ahogy siettem. Szerencsém, hogy születésem óta ebben a faluban élek, ezért már rutinból közlekedtem. A hűvös szél nem könnyített a helyzetemen, de siettem, ahogy tudtam. A futásomtól zengett a térkő, amikor a parkba értem. A barátnőmet sehol sem láttam, ezért a hideg ellenére leültem az egyik padra. Elszívtam egy cigit, míg várakoztam. Aztán még egyet, és amire Zoét megláttam közeledni, már a harmadik szál lógott a számban.
– Lotti – halkult el, ahogy leült mellém. Nem szóltam egy árva szót sem, inkább szorosan a nyakába borultam. Percekig hisztérikusan tomboltam, mire Zoé ezredik kérdésére válaszra nyitottam a számat.
– Meghalt a nagyi – bömböltem. Nem érdekelt, hogy ki hallja, hogy ki nézi végig a szenvedésem. Semmi sem érdekelt abban a több, mint negyedórában, míg a barátnőmet ölelve bőgtem. Konkrétan semmi pontosat nem tudtam a haláláról, de nem is akartam. Nem bírtam felfogni, hogy az én szeretett nagymamám itt hagyott bennünket. Arról nem is beszélve, hogy a lelki szemeim előtt láttam, ahogy anya és a nővére veszekednek a vagyonon. Ilyenkor gyűlik össze a család igazán, ilyenkor adják ki a bennük rejlő indulatokat, főleg, ha pénzről van szó. A hátam közepére nem kívántam a keresztanyámat és a családját. A barátnőm szinte velem sírt, miközben halkan kántálta, hogy:
– Végig melletted leszek. Mindig melletted leszek.
Órákat töltöttünk a parkban. Már teljesen besötétedett és a ruha is ránk fagyott, mikor Zoé megkérdezte, hogy elindulunk-e. Határozottan bólintottam, és remegő lábakkal felálltam a padról. Egészen hazáig meséltem a történeteket, melyeket a barátnőim már milliószor hallottak. Mind-mind a világ legjobb nagymamájáról szóltak. Nehéz volt a búcsú, és hiába kérleltem, hogy jöjjön be egy kicsit, melegedjen át, Zoé tiltakozott. Azt hajtogatta, hogy most semmiképp sem akar zavarni, holott pontosan tudja, hogy ő sosem zavar. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, miután a legnagyobb támaszom egyre távolodott a sötét utcában. Egy ideig a kapuból sírva figyeltem minden léptét. A házban síri csend uralkodott. Az első utam a konyhába vezetett, de ott sem találtam senkit. Még vacsora sem volt, nem mintha éhes lettem volna. Az agyam a nagymamámon járt, akitől még el sem tudtam búcsúzni. Talán ő volt az egyetlen ember a családból, aki megértett engem. Szoros volt a kapcsolatunk, hetente minimum egyszer beszéltünk telefonon. Mindig mondtam neki, hogy vegyen egy IPhone-t, mert akkor tudnánk FaceTime-on is beszélni, de az istenért nem tudtam rávenni. Szinte minden őrültségre kapható volt, ám a régi nyomógombos telefonjától nem akart megválni. Annyira jó volt nála lenni kiskoromban, aztán tiniként is. Jókat főzött, vásárolgattunk, sétáltunk, és szinte minden évben elvitt az állatkertbe. Akkor ugyan untam már, de visszagondolva, bárcsak elmehetnék vele újra.
Egy percet sem aludtam. Mély levegőt vettem, majd összekészülődtem. Anya bekopogott a fürdőbe, mikor épp a fogamat mostam.
– Nemsokára indulunk – mondta szomorú hangvételben. Szerintem ő sem aludt az éjjel, nagyon kialvatlannak tűnt. Amire én elkészültem, a szüleim már az autóban ültek. Apa ezerrel nyomatta a fűtést, ugyanis odakint repkedtek a mínuszok.
Másfél óra elteltével szálltunk ki a mama villája előtt. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak azt hallgattuk, ahogy anya sírdogál. Az én szememből már egy könnycsepp sem csordult ki. Miközben átsétáltunk az úttesten, elszívtam egy rosszul eső cigarettát. Apa egy megvető pillantást vetett rám. Utálják, hogy dohányzom. Rengeteg emlék tört fel bennem, ahogy a kertbe léptünk. A gyomrom fel-alá liftezett, majdnem kidobtam a taccsot. Anya félve nyúlt a kilincs felé. Az ajtót már előttünk kinyitotta valaki, feltehetően a keresztanyámék nyüzsögnek a házban. Elénk tárult a hatalmas hall, ahol minden érintetlen volt. Felmentünk az emeletre. Pár perc után anya nekiállt keresgélni. Zavartan járkált a hatalmas nappaliban, majd a nagyi hálószobájában az ágyra rogyott kezében egy papírral. Megtalálta a papírra vetett végrendeletet, ami teljesen jogerős és hivatalos volt. Az arcát kémleltem, valamint a régi fényképeket. Tele volt a szekrénye olyan fotókkal, amiken én vagyok a főszerepben. Meg is mosolyogtam néhányat, annyira jólesett viszontlátni, hogy milyen boldog voltam. A semmiből a keresztanyám robogott be a szobába, és leült anyám mellé. Nem is köszöntem neki. A szemem sarkából néztem, ahogy Anita kitépi anyám kezéből a papírokat. Egyik pillanatról a másikra az arca eltorzult.
– Lotti? Pont ő? – kérdezte feldúlva. Másodpercekig a saját nevem csengett a fülemben, szinte észre sem vettem, hogy az unokatestvéreim és az apjuk is anyám köré gyűltek.
– Komolyan? A te lányod örökölt mindent? – ordította hisztérikusan. – Nézz már rá, mindent elherdál egy pillanat alatt!
A szívem azonnal kihagyott két ütemet. A hátam mögött apa jelent meg, szorosan a vállamra tette a kezét. Felváltva bámultam Anitát és anyámat. Könnyekkel a szememben rohantam ki az erkélyre. Percekig zokogtam. Anya magas sarkújának kopogására lettem figyelmes. Szorosan mellém állt, és megfogta a kezemet.
– Drágám! Azt hiszem, a nagyi mindenét rád hagyta. Azt akarja, hogy valósítsd meg az álmaidat – nyögte be könnyes szemekkel. – Szeretném, ha nem okoznál neki csalódást – simított végig a kipirosodott arcomon. Köpni-nyelni nem tudtam. Erre mit lehet mondani? Hihetetlenül jólesett, hogy a nagymamám rám gondolt. Tudta, hogy még nem találtam meg a helyemet ebben a szörnyű világban. Odabent dúltak az indulatok. Anita fennhangon kiabált, nem akarta elfogadni, hogy ez a végrendelet jogerős és megváltoztathatatlan. Természetesen még aznap el kellett mennünk az ügyvédhez, aki ezt jóváhagyta. Az ügyvéd kedvesen, ám határozottan és világosan elmondta, hogy a nagymama egyedül engem jelölt ki örökösének. Nem tudtam eldönteni, hogy a keresztanyám vagy pedig a férje mérgesebb. Undorító férgek, őket csak a vagyon érdekli. Mi nem úszunk a pénzben velük ellentétben. Mihez kezdtek volna ezzel a több tízmillió forinttal? Vettek volna egy újabb luxusautót? A két testvér haragban vált el, ezért anya magára vállalta a temetés minden költségét, cserébe kikötötte, hogy a nagyit a szülőfalujába fogják örök nyugalomba helyezni. Anita húzta a száját, végül beleegyezett, hogy a lakóhelyünkre temessék.
Túl hamar jött el a temetés napja. A nagymamám ebből a kis faluból származott, itt is lesz eltemetve. Ő is így akarta volna, hiszen fiatalkorában nagyon szeretett itt élni. Szívesen látogatott el hozzánk, viszont hiába kérleltük, nem adta költözésre a fejét. Nagyon rosszul voltam, nem is aludtam az éjjel. Sőt, napok óta nem alszom. Nem tudom elengedni a nagymamámat. Vele mindent meg tudtam beszélni. Vele, és nem az anyámmal beszéltem meg azt is, mikor voltam először fiúval. Végtelenül laza és jó fej volt, mert még ki is nevetett, amiért nem úgy jött össze a bűvös első alkalom, ahogy szerettem volna. Mindent neki mondtam el. Ő volt az egyetlen ember a családból, akit megértett. És ő volt az egyetlen, aki hitt bennem. Hitte, hogy majd én is viszem valamire az életben. A nagyi egy percig nem gondolt arra, hogy én elherdálom az örökölt vagyont. Ő pontosan tudta, hogy az álmaimat fogom ebből a rengeteg pénzből megvalósítani. Hihetetlen. Ez az egész hihetetlen.
A temetés szörnyű volt. Nem akartam, hogy eljöjjön ez a nap. Felfoghatatlan, hogy soha többé nem láthatom, hogy nem köszönhetem meg neki a sok jót, amit kaptam. Tudtam, hogy a nagyi számára az a legfontosabb, hogy én boldog legyek, és boldogan gondoljak vissza azokra a csodálatos napokra, melyeket együtt tölthettünk. Természetesen hozzánk jöttek be a rokonok temetés után. Nem tudtam, és nem is akartam a rokonaimmal foglalkozni, főleg úgy, hogy szinte senkit sem ismertem. A halotti tortól pedig egyenesen a hányinger kerülgetett. Nem vagyok retardált, értem én, hogy sok rokon tök messziről jön, meg kell őket vendégelni, de nekem ez abszurd, egyenesen groteszk. Mivel nem voltam rájuk kíváncsi, és éhes sem voltam, nem maradtam köztük. Aki ebben a helyzetben képes enni, az egy vadállat, és félek tőle. Keresztanyám abban a pár percben, míg levettem a kabátomat és a bakancsomat, szinte megölt a szemével. Valahogy semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy végre kialudjam magam egy kiadós sírás után. Nehezen, de végül eltávozott mindenki.
Aludtam pár percet, majd másnap iszonyat rosszul keltem. Annyira, de annyira üresnek éreztem magam. Nem tudtam, és akartam még mindig felfogni, hogy elment, hogy itt hagyott minket. Mihez kezdek nélküle?
Délután összeszedtem magam. Erőt vettem magamon, és felhívtam a legjobb barátnőimet. Nagyjából egy óra múlva már a parkban találkoztam Zoéval és Arianával. Tegnap ők is részt vettek a temetésen, ami nagyon jól esett. Olyan jó, hogy ők ketten mellettem állnak, akármi van. Igazi barátok. Mindkettőjüket az óvodában ismertem meg, és azóta is jóban-rosszban számíthatunk egymásra. Bármit elmondhatok nekik, még akár a legszégyenteljesebb dolgaimat is. Náluk jobb barátokat nem is kívánhatnék. Beszélgettünk, cigiztünk. Én egymás után hármat is elszívtam megint. Rettentően rosszul éreztem magam. Folyton könnyek szöktek a szemembe, nem telt el egyetlen egy perc sem úgy, hogy ne gondoltam volna a nagyimra. Arinak egyszer csak megszólalt a telefonja. Egy teljesen ismeretlen számról hívták, ezért félve vette fel. Mindkét keze iszonyatosan remegett, amikor a füléhez emelte a telefonját. Hosszas beszélgetés után mosolygós arccal köszönt el az illetőtől. Tűkön ülve vártuk, hogy közölje a legújabb híreket. A zsigereimben éreztem, hogy a németországi munka miatt keresték, amire egy hónapja jelentkezett. Ariana az anyukájával és a nevelőapjával Németországba költözött óvoda után. Életem egyik legrosszabb időszaka volt, de rengeteget leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. Harmadik osztályosok voltunk, amikor hazaköltöztek végleg. Nem akartam elhinni, hogy három év után újra láthatom. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, pont úgy, mint régen. A cég igazgatója telefonált, hogy nagyon szimpatikussá vált az önéletrajza alapján, sokra értékelik, hogy jól beszél németül, tehát felvételt nyert, és idegenvezetőként dolgozhat. Ariana számára ez egy akkora lehetőségnek bizonyult, hogy hiába érintette először rosszul, nem utasíthatta vissza az ajánlatot. Egy ilyen nagyszerű lehetőség nem biztos, hogy újra meg fog adódni az életében, pontosan ezért ki kell használnia. Nekem ilyen lehetőségek nem pottyannak az ölembe, de miért is pottyannának? A szerencsétlenség szó szinonimája lehetne akár a Lotti is. Természetesen bátorítottuk, hogy menjen, ezt most nem szalaszthatja el. A sírás kerülgetett újra. Ezúttal az egyik legjobb barátnőm miatt, aki igencsak messze kerül tőlem. Déjà vu érzésem támadt. Arianának megadatott, amire régóta vágyott, én viszont céltalan maradtam. Zoé cukrászként végzett a közép suliban. Minden álma, hogy nyithasson egy jól menő cukrászdát valahol. Persze nem itt a faluban, itt az sem működne, nemhogy az én szempillás bizniszem. Ezeket a gondolatokat általában hamar el szoktuk engedni, mert amíg itt élünk, addig felesleges álmokat dédelgetni. Ebből az Isten háta mögötti településről még dolgozni sem tud eljárni az ember, egy saját vállalkozást üzemeltetni pedig egyenesen lehetetlen lenne.
Eltelt egy kis idő, mire átutalták a pénzt a számlámra. Nem akartam elhinni, hogy ez a tömérdek pénz mind az enyém. Csak az enyém. Bele se mertem gondolni, hogy ebből az összegből akár Budapesten is vehetnék egy szép, nagy lakást. Egyből telefonálnom kellett a csajoknak, át kellett adnom nekik az új információkat. Zoé alapból egy nagyon energikus, oroszlántípus, szóval hirtelen felindulásból, szinte meggondolatlanul rávágta, hogy kiveszi a bankból megtakarított pénzét, és keresünk egy lakást a nagyvárosban. A szülei kiskora óta gyűjtötték neki a bankban a pénzt. Gyönyörű összeg gyűlt össze a bankszámláján. Tizennyolc éves korában ki tudta volna venni, de nem tette. Ő türelmesen várt eddig a percig. Zoé egy rohadt boszorkány. Vagy honnan tudta, hogy erre most lesz szüksége? Erre nincs magyarázat. Irány a főváros!
Ari nem tudott átjönni hozzám, mert elkezdett bepakolni a bőröndjeibe, valamint egész nap intézte az utazással kapcsolatos ügyeket. Zoé viszont nagy lendülettel jött. Berobogott a szobámba, majd azonnal a kezébe vette a laptopomat. A Google keresőt hívta segítségül, és kitartóan keresgélni kezdett. Számtalan lakás hirdetését megnéztük közelebbről, osztottunk–szoroztunk, kalkuláltunk, ám álmaink lakása nem jött szembe velünk. Már este nyolc is elmúlt, amikor Zoé boldogan felkiáltott. Éppen az ágyamban fetrengtem, és képeket néztem a telefonomban a nagyiról.
– Lottesz, gyere ide!
– Találtál valamit? – kérdeztem boldogan.
Úgy tűnt, hogy hosszas keresgélés után Zoé rálelt arra a lakásra, amit mintha nekünk építettek volna: három hatalmas szoba, az egyikből nyílik egy picike pluszban, hatalmas konyha, amely egybe van nyitva a nappalival, nagy fürdőszoba, előszoba és egy helyiség, ami tökéletesen megfelelő lenne szépségszalonnak. Utánanéztünk a környéknek is, ami szinte tökéletesnek bizonyult.
– Hívjuk fel a tulajt! – mondta sikoltozva.
– Zoé, este nyolc is elmúlt már. Holnap reggel felhívjuk.
– Fel kéne hívnom anyámat, hogy ma nálad alszom – röhögött.
Alig bírtunk aludni az izgatottságtól. Egész éjjel csacsogtunk. Mindketten boldognak éreztük magunkat. Olyan ritkán fordul velem elő a sikerélmény, a boldogságérzet, hogy nem is akartam elhinni, hogy mindez velem történik. Talán ez az első lépés a nagybetűs ÉLET felé?
Korán felkeltünk, hogy időben felkereshessük a tulajdonost. Néhány másodpercig pityegett a vonal, majd fel is vette. Hamar dűlőre jutottunk, megbeszéltünk vele egy időpontot késő délutánra.
– Oké, és hogyan fogunk eljutni Budapestre? – nevettem keservesen.
– Majd én vezetek – mondta, miközben a szemeit forgatta.
A lakótelep egy csendes kerületben, nyugodt környéken helyezkedett el, közel mindenhez. A háztömb elé érve észrevettük a tulajt. Már nagyon várt minket. Egy kedves középkorú hölgy volt, aki egy ideig itt élt a párjával, ám mivel útjaik kettéváltak, úgy döntött, hogy eladja a nemrégiben felújított lakást. Első benyomásra szimpatikusnak tűnhettünk neki. Vagy vakmerőnek és felelőtlennek? Ezt már sosem fogjuk megtudni. Másodpercek alatt felértünk a negyedik emeletre. A tizenhatos számú ajtó mögött rejlett a jövőnk. A hölgy kinyitotta az ajtót, aztán betessékelt minket. Elképedve álltunk meg az előszobában.
– Nem jöttök beljebb? – mosolygott ránk.
Alaposan felderítettük a terepet, minden apró szegletét megvizsgáltuk a lakásnak. Próbáltam titkolni az izgatottságomat, de olykor-olykor kicsúszott belőlem egy csodálkozó sóhaj. Zoéval egymásra néztünk, mire ő határozottan megállt a tulaj előtt, majd azt mondta:
– Szeretnénk a lakást. Beszéljünk meg egy újabb időpontot, amikor találkozhatnánk az ügyvédnél. Az előleget most át is adhatom?
– Arra semmi szükség, lányok – közölte kedvesen, közben pedig le sem lehetett törölni az arcáról a mosolyt.
A találkozó viszonylag hamar véget ért. Nem volt kedvünk azonnal hazaindulni, ezért gyalog bejártuk a lakótelep környékét. Baromi szimpatikus volt az egész övezet. Különösképpen tetszett a háztól pár percre elhelyezkedő rendezett kis park, valamint az, hogy szinte minden nagyobb bevásároló központ ennyire közel esett hozzánk. Beültünk az autóba, és egyszerre kezdtünk el sikongatni az örömtől. A lakóövezeten túl, egy kisebb utcában megláttunk egy nagy, cukrászdának látszó épületet KIADÓ felirattal. Hatalmas piros betűkkel állt rajta, így képtelenség lett volna nem észrevenni. Leparkoltunk, majd oda is siettünk, hogy Zoé jobban szemügyre tudja venni az épületet. Egy kis papír volt kiragasztva az ajtóra, amin vélhetően a tulajdonos telefonszáma szerepelt. A barátnőm rögtön lefotózta, majd ecsetelni kezdte, hogy miért is lenne a számára olyan jó, ha kibérelhetné. Egyet kellett vele értenem, nagyon tetszett az ötlete.
– Gondold el, hogy ezt az épületet én fogom bérelni, és egy rendkívül szép cukrászdának fogom berendezni – vigyorgott.
– Már el is képzeltem – gondolkodtam el.
Mivel beesteledett, nem akarta zavarni a szám tulajdonosát, pedig csillapíthatatlanul izgatottá vált. Remegő kézzel nyúlt a kormány felé.
Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, megálltunk egy McDonald's étteremnél. Mindegyikőnk nagyon éhes volt, úgyhogy berohantunk kajálni. Elcsacsogtuk egymásnak a terveinket, szinte már teljesen beleéltük magunkat a jövőnkbe. Váratlanul rezegni kezdett a telefonom az asztalon. Anya keresett.
– Drágám, mikor érsz haza? Már rég kihűlt a vacsora.
– Ööö – dadogtam. – Nagyjából egy óra múlva már otthon is leszek, ne aggódj – közöltem bizonytalan hangnemben. Nem mondtam meg neki, hogy épp egy csomó egészségtelen kaját tolok magamba. Utálja, ha gyors ételeket eszem.
Szerencsére, amire hazaértem, már mindketten lefeküdtek aludni. Nem is tudom, mivel magyaráztam volna, hogy egész nap csavarogtam. Boldogan huppantam le az ágyamra. Gondtalannak és legyőzhetetlennek éreztem magam.
A következő pár napban mást sem csináltunk, csak tervezgettünk. Anyámnak egy szót sem szóltam a terveimről. Zoé szerencsés, ő mindent meg tud beszélni a szüleivel. Az irigység felemészt, ha arra gondolok, hogy az ő ősei milyen lazán fogadták, hogy a lányuk elköltözik otthonról.
Mivel a vasárnapjaim általában dögunalmasak, ezért elmentem vásárolni anyámmal. Rohadtul utálok vele bárhová is menni, de a kényszer nagyúr. A parkolóban összefutottunk Zoé anyukájával, aki egyedül indult bevásárló körútra.
– Anikó, Lotti! Sziasztok! – kiáltotta, miközben szinte hadonászott mindkét kezével.
– Kata! – mosolygott melegszívűen anyám.
Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, mert Kata anyámra zúdított mindent. Elárulta az összes tervünket. Majdnem elsüllyedtem a föld alá, mivel én csak akkor akartam elmondani a szüleimnek a költözést, amikor már minden százszázalékos. Anyám kivételesen jó fej volt, mert úgy tett, mintha ezeket a dolgokat ő is tudná, és még örülne is neki, hogy elhúzunk a fővárosba. Zoé anyukája hatalmas léptekkel ment tovább a dolgára, én meg már előre fogtam a fejem. Tudtam, hogy kegyetlenül le fog cseszni.
– Hatalmasat csalódtam benned – kezdte.
– Anya, úgyis elmondtam volna, ha már minden elrendeződött. Vegyük úgy, hogy még semmi sem biztos – magyarázkodtam.
– Örülök, hogy velem semmit nem osztasz meg. Tudod, nem is érdekel már, hogy az apró-cseprő dolgaidról nem beszélsz, de Lotti, te eltitkoltad előlem, hogy el akarsz költözni. Ha velem ilyen ellenséges vagy, legalább apádnak elmondhattad volna.
– Nem vagyok veled ellenséges.
– De, és fogalmam sincs, hogy hogyan gondoltad ezt az egészet. Egyáltalán nem vagy talpraesett, nem vagy még kellőképp életrevaló ahhoz, hogy egyedül élj.
– Zoéval fogok lakni, és nem pedig egyedül – forgattam a szemeim. Valahol igaza volt. Nem vagyok talpraesett. Próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Egyértelműen láttam rajta, hogy megint nem akarja elfogadni a döntésemet. Annyira, de annyira jó lenne, ha az én szüleim is támogatnának végre valamiben. Örülniük kéne, hogy a saját sarkamra szeretnék állni, és kipróbálni, milyen az, ha a magam ura lehetek. Igaz, eddig is az voltam, nem sokat törődtem a véleményükkel. Meghallgattam a szentbeszédet, nem tehettem mást, aztán segítettem neki kipakolni az autóból. Mindig muszáj eszembe juttatnia, hogy mennyit köszönhetek nekik, hogy nekem a gyermekkorom is olyan volt, akár egy álom, és a mai napig kérhetek bármit, azt úgyis megkapom. Ha autó kellett, autót kaptam, ha fizetniük kellett a tanfolyamot, kifizették. Persze hálás vagyok, hogy sosem kellett nélkülöznöm, de azért a kellő szeretetet és a törődést sosem kaptam meg tőlük. Alig volt rám idejük. Szerintem én egy balszerencse eredménye vagyok huszonkét évvel ezelőttről. Nem is csodálom, hogy nem született testvérem. A szüleimnek saját magukra nincs idejük, nemhogy egymásra. Gyanítom, a házaséletük sem tetőzik.
Hamar eljött a nagy nap: elindultunk, hogy egyeztessünk az ügyvéddel, valamint a kiadó épület tulajdonosával is megejtsük a találkozót. Sokkal előbb pattantunk be az autóba, hiszen megbeszéltük, hogy reggelizünk valamit egy étteremben. Végül a kedvenc gyorséttermünkben kötöttünk ki újra. Beültünk a legközelebbi étterembe, aztán hamar tovább is álltunk. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor mindketten aláírjuk az adásvételit, és végre a miénk lesz az álomlakás. Annyira izgatott voltam, mint még soha, majdnem elájultam. Sikerült megegyezni, mindent át tudunk beszélni a tulajjal, valamint a kedves ügyvédnővel is. Annyira boldogunk voltunk, mert az ex-tulajdonos egy kevéskét elengedett a vételárból. Látta rajtunk, hogy nagyon akarjuk ezt a lakást. Búcsúzáskor szerencsét kívánt nekünk a továbbiakhoz. Nem hiszem el! Ez nem is velem történik. Lett egy közös lakásom a fővárosban a legjobb barátnőmmel. Annyira vártam már, hogy valami végre összejöjjön az életemben. Azt hiszem, még pont időben történt valami. Valami, ami megváltoztatja az egész életemet. Nem csak maga a lakástól, hanem az egész várostól izgatott voltam. Felhívtuk Arianát, hogy mindenképp töltsön nálunk pár napot indulás előtt. Tetszett neki az ötlet, ugyanolyan boldog volt, mint mi. Zoé időközben felkereste telefonon a cukrászda jelenlegi tulajdonosát. Már a vonalban megegyeztek, de természetesen elmentünk, hogy megnézzük. Körbe-körbe járkáltunk az épületben. A barátnőm már mindent megtervezett a fejében. Megbeszélték a részleteket, és elindultunk haza. Ilyen boldog szerintem még ő sem volt soha. Egész úton tervezgettünk, álmodoztunk a jövőnkről.
Boldogan értem haza. Képtelen voltam titkolni az örömömet a szüleim előtt. Szerintetek mi volt az első? A lebaszás.
– Mik azok a papírok? Ugye nem vetted meg azt a lakást a nagyi pénzéből? – kérdezte anyám, miközben keservesen felnevetett.
– De, anyukám, megvettük. És lassan költözöm – feleltem morcosan.
– Drágám, biztos, hogy ez olyan jó ötlet? – egyből félreáll a szája. Pontosan jól tudta, hogy most nem viccelek.
– Biztos. Mi lenne, ha egyszer az életben bíznál bennem? Apa, te erre mit mondasz? – kacsintottam apára.
– Nekem mindegy. A te életed, azt csinálsz, amit akarsz. Igaz, már ott elrontottad az egészet, hogy az egyetem kapcsán nem hallgattál ránk. Mi mindig a legjobbat akartuk neked. Ezt nem veszed figyelembe? – kérdezte felháborodva apa.
– Természetesen de. Figyelembe vettem mindig. Mindenért hálás vagyok nektek, de most a saját utamat szeretném járni – feleltem határozottan.
– Na, igen… a saját utadat. Mondd, hányszor fogok én elutazni Budapestre egy héten, hogy kaját vigyek nektek? – kérdezte anyám, ezúttal gúnyosan nevetve.
– Egyszer sem, nagylány vagyok. A cipőmet is magam kötöm be – válaszoltam nevetve.
– Azt sem a megszokott módon – mondta apa, miközben felállt az asztaltól.
– Hagyjuk. Megszokhattam volna. Jó éjszakát! – Sértődötten elindultam a szobám felé.
Csodálatos terveim voltak, melyeket csodálatosan ki is tudok vitelezni, és a szüleim nem hisznek bennem. Egyáltalán nem bíznak az ötleteimben. És bennem sem.
A vizsgám óta eltelt három hónap. Ez a három hónap egyrészt kegyetlen volt, másrészt pedig feltöltődtem energiával. Hiányzik a nagymamám. Meg szeretném köszönni neki, hogy újra boldoggá tett. Tudom, hogy odafentről figyel engem, és vigyáz rám. Meg fogom mutatni a világnak, hogy mire vagyok képes, és talán még büszkék is lesznek rám az őseim.
Mivel bútorozottan jutottunk hozzá a lakáshoz, ezért semmi különöset nem vittünk magunkkal, csak a személyes holminkat, ruhákat és néhány használati eszközt. Alig másfél óra múlva már kulccsal a kezünkben álltunk a bejárati ajtó előtt.
– Csípj meg! – motyogtam vigyorogva.
Ahogy beléptünk a lakásba, belém hasított az az érzés, amit mindig is kerestem. Egyszerűen csak boldog voltam, ugrálni tudtam volna örömömben. Pár nap elteltével teljesen helyreállt a rend. Nagyon hamar megszoktuk az új helyzetet. Anyukám e pár nap alatt legalább negyvenszer felhívott. Örülök, hogy érdeklődik felőlem, de túlzásnak tartottam, hogy napjában négyszer felhív. Már csak dacból sem akartam keresni őt. Bármi is történjen, ura leszek a helyzetnek. Rengeteg dolog maradt, amit még el kell intézni, mi mégis úgy döntöttünk, hogy tartunk egy laza házavató bulit. Ariana félve tett fel egy fontos kérdést.
– Meghívhatom Alexet és néhány haverját?
– Persze, miért ne? Legyünk minél többen, én úgysem hívtam meg senkit – nevettem el magam.
Zoéval elmentünk bevásárolni a legközelebb eső bevásárlóközpontba. Feltankoltunk különböző piákból és alapanyagokból. Zoé úgy döntött, hogy előáll néhány egyszerűbb fogással és sütivel. A főzésben nem igazán tudtam neki segíteni. Őszintén megvallva, nem is nagyon próbálkoztam még vele. Ha valaha lesz egy férjem, akkor meg lesz mellettem lőve. Nem tudok főzni és vegetáriánus vagyok félig–meddig. Nem fogyasztom színhúst soha, viszont semmi pénzért nem hagynám ki a sajtburgert. Ebből adódóan képtelen lennék hozzáérni a nyers húshoz. A férfiak meg általában húsimádók, de azért reménykedem, hogy az én jövőbelim vegetáriánus lesz. Tehát a főzésben nem, viszont a sütésben segédkeztem. A barátnőm parancsára összeöntögettem a folyékony és a száraz alapanyagokat, kevergettem a pudingot, miközben főtt. Meg is lettem dicsérve.
Pillanatok alatt eljött az este. Kettőt pislogtunk, és már meg is érkezett pár vendég, akik Zoé jó ismerősei voltak. Ariana és az állítólagos haverjai még sehol sem voltak. Nem akarok bepasizni, de egy kicsit örültem volna, ha valami helyes fiúkat hoz magával. Rezgett a telefonom a hátsó zsebemben, a barátnőm keresett. Nem tudta, mit kell megnyomni a kaputelefonon. Nem is ő lenne, ha elsőre megjegyezte volna. Nevetve elmagyaráztam neki újra a pontos lépéseket. Pár perc múlva már az ajtón kopogtattak. Tudtam, hogy ismeri Alexet, de azzal nem voltam tisztában, hogy ennyire jóban vannak. Az ország nagy része nem kedveli ezt a srácot, ahogy én sem. A zenéjét egyáltalán nem csípem, és ő maga sem szimpatikus. Persze nem szabad a médiának mindent elhinni, ugyanis a cikkek fele kamu. Hatalmas vigyorral közeledett felém. Nyeltem egy nagyot, hiszen hirtelen a fejembe ütött a gondolat, hogy mégiscsak egy híres ember mászkál a nappalimban. Időközben sokat dumáltunk. Vele is és a haverjaival is. Tulajdonképpen jó volt a társaság, meglepően hamar feloldódtam, pedig eléggé szorongós típus vagyok. Hajnali kettő körül kettesben maradtam vele az erkélyen. Minél többet beszélgettünk, annál jobban meggyőztem magam arról, hogy Alexre sosem tudnék úgy tekinteni, mint egy férfira, aki bejön, és akivel el tudnék képzelni valamit. Pedig csapta a szelet, miközben elárulta, hogy már elég régóta párkapcsolatban él. A hűségében sem vagyok százszázalékos, de nyilvánvalóan nekem semmi közöm sincs az életéhez. Elszívtuk a cigit, aztán bementünk a többiekhez. Egy hangyányit kellemetlenül éreztem magam, amikor mindenki ránk szegezte a szemét. Előkaptam a telefonomat, hátha el tudom terelni a gondolataimat arról, hogy gáz vagyok. Jött egy értesítőm, miszerint Alex bekövetett az Instagramon. Rámosolyogtam, majd azonnal elfogadtam a követési szándékát.
A barátnőim részegek voltak, de szerencsére tudtak magukról, és jól érezték magukat. A többiek is iszogattak, kivéve engem. Én már megszoktam, hogy ital nélkül is jól tudom magamat érezni bármilyen buliban. A titkom egyszerűbb, mint gondolnátok. Csak magamat kell adnom, és máris legalább olyan jól érzem magam, mint a körülöttem lévők. Hajnali négykor mentek el a vendégek, Alex maradt egyedül. Azt mondta a haverjainak, hogy menjenek haza nélküle. Ariana és Zoé elhúztak aludni. Szó nélkül kettesben hagytak Alexszel. Utánuk is kiabáltam, hogy:
– Majd holnap ezért leszámolok veletek!
Hát, kettesben maradtunk. Olyan furán nézett rám, hogy a vérnyomásom az egekig szökött.
– Te nem vagy még álmos? – kérdeztem.
– De, az vagyok – válaszolta meglepően lágy hangon.
– Akkor miért nem mész haza?
– Mert nagyon részeg vagyok, és a többiek itt hagytak.
– Nem is tudom, ki mondta nekik, hogy nyugodtan lépjenek le – sóhajtottam. – Alex, hazavigyelek? Én nem ittam egy kortyot sem.
– Melyik a te szobád? – motyogta.
– Tessék?
– Melyik a te szobád? – ismételte.
– Amelyikbe nem ment be senki. Kizárásos alapon.
– Aludhatnánk együtt is.
– Te tényleg nagyon berúgtál. Na, gyere, hazaviszlek!
Több percnyi kérlelés után végre hajlandó volt beülni az autómba. Borzasztóan féltem vezetni a városban, pedig hajnalok hajnalán nem volt forgalom. Alex szinte feküdt az anyósülésen, úgy navigált. Kiderült, hogy elég közel lakunk egymáshoz, szóval ennyi erővel haza is sétálhatott volna.
– Búcsúcsók? – kérdezte komoly hangnemben.
– Aludd ki magad – mosolyogtam.
Azóta le sem tudom vakarni magamról. Nagyon jóba lettünk. A házavató óta többször összefutottunk, és egyszer még el is mentem velük bulizni. Alex teljesen másképp viselkedett a barátnője jelenlétében. Tudtam, éreztem, hogy nála a hűség nem játszik.
Mindeközben tökéletesen kialakult az életünk Zoéval. Mindketten megszereztük a szükséges engedélyeket ahhoz, hogy saját vállalkozásunk lehessen. Elmondhatatlanul boldog voltam. A maradék pénzből megvettem a bútorokat a szalonhoz, és az alapanyagokat a szempillázáshoz. Zoé pedig mindent sikeresen elrendezett a cukrászdájában. Nagyon sokat segítettem neki, például én voltam a dizájner az online felületek létrehozásánál és kezelésénél. Mondhatni, én voltam a marketinges. Eszméletlenül pompás lett a cukrászda honlapja és a közösségi oldala is.
Pár hét alatt Zoé üzlete egy igen menő, fiatalos hellyé nőtte ki magát a környéken. A szabadidőmben mindig a cukrászdában ücsörgök, és nem csak Zoé társasága miatt. Imádom a barátnőm keze alatt készült tortákat, sütiket és desszerteket.
Borzasztóan örültem, hogy végre a magam ura lehetek. Magam osztom be az időmet, annyi vendéget fogadok, amennyihez épp kedvem támad. Elkezdtem hirdetni magam az összes ismert közösségi oldalon, és egy pár embert már állandó vendégemnek tudhatok. Teljesen csendben zajlottak körülöttem az események. Úgy tűnt, mintha a fővárosban hamarabb mennének a dolgok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő alatt ennyi vendégem lesz, akik folyamatosan igénybe veszik a szolgáltatásomat.
Legnagyobb bánatunkra, iszonyatosan hamar eljött az a nap is, amikor Arianának el kellett indulnia, itt kellett hagynia minket. Elkísértük a reptérre, hogy még az utolsó percben is együtt legyünk. Mindketten vettünk neki egy-egy karkötőt, melyekről, ha rájuk néz, tudni fogja, hogy a barátaira mindig számíthat, bármi is történjen. Még szerencse, hogy ennyi lehetőség van az interneten, szinte mindig tudunk majd beszélni és videózni egymással. Nem sokkal később megérkezett a járat, így eljött az idő, hogy ő is elfoglalja a helyét. Elindult, majd könnyekkel küszködve kiabálta nekünk, hogy:
– Legyetek jók, szeretlek titeket!
Én is elsírtam magam, mert nagyon fog hiányozni. Úgy álltunk a repülőtéren, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. Azt éreztem, hogy az egyik felem szépen lassan megszűnik. Nagyon fog hiányozni.
Elment.